Az emberiség egész történelmét meghatározzák és végigkísérik a háborús viszálykodások. Az ókortól kezdve szinte folyamatosan dúltak harcok valahol a világban, és bár a második világháború, minden idők legvéresebb időszaka után úgy érezzük, hogy hosszú ideje tart már a béke időszaka, jelenleg is számtalan helyen vannak fegyveres konfliktusok. Egyetlen olyan nap sem telt el 1945 óta, hogy az egész világon béke lett volna. Hiába vagyunk ma már sokkal jobban értesültek a világ dolgairól, ha nincs ránk közvetlen hatással egy háború, könnyen megfeledkezünk róla, hogy egyáltalán létezik. De szabad-e ennyire távol tartanunk magunkat attól, ami a világban zajlik? Valóban nem vagyunk érintettek?
Fotó: iStock.com/Stepan Popov
Magunkban hurcoljuk a háború emlékét
Ha mi nem is, szinte mindannyiunk felmenői, nagyszülei, szülei érintettek voltak még valamelyik háborúban, számunkra és gyerekeink számára azonban olyan távolinak tűnnek ezek az események, mintha nem is lenne valóság. Csupán régi filmekből, fotókból, történelemórákról ismerjük a háború rettenetét. Ha megnézünk ma egy filmet a második világháborúról, úgy nézzük, mintha egy sokkal régebbi eseményről szólna, szinte emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy csupán néhány évtizeddel ezelőtt történt mindez. Emlékszem arra, hogy gyerekként mennyire megdöbbentett, amikor nagymamám egy elejtett megjegyzéséből jöttem rá, hogy ő élőben tapasztalt meg egy igazi bombázást. Hogy nagyapám hadifogságban volt, és csupán leleményességének köszönhetően jutott haza épségben a frontról. Az én leendő gyerekeimnek ez már nem sokat jelent majd, hiszen olyan emberekről szól, akiket nem ismernek. Ha egy tizenévesnek mutatunk ma egy képet a lebombázott Budapestről, egy fekete-fehér fotót lát, történelmi érdekességet, de nem a saját életének romjait. Bár kegyetlenül hangzik, talán jobban megérthetjük mi magunk is és ők is, ha személyes történeteket hallunk azokból az időkből. Ha rájövünk, hogy igenis érintettek vagyunk mindannyian, hiszen a mi családunkra is hatással voltak azok az események. Talán sosem ismert nagyapánk a fronton halt meg, talán nagymamánk is állt sorban ételjegyért az ínséges időkben, talán nagyszüleink vagy dédszüleink is szaladtak le az óvóhelyre a bombázások elől az éjszaka közepén. Bennünk tovább élnek ők és velük együtt a háborús történeteik: az éhezés kínja, az elfagyott lábak fájdalma, a lövések dobhártyaszaggató dörrenése, rettegés, családtagok, barátok halála, elvesztése.
Kollégánk családja is őriz emlékeket a II. világháborúról:
„A házunk mellett, amelybe fiatalon költöztünk, áll egy tiszafa. Egy örökzöld, amely tanúja volt a falun átvonuló harcoknak. A fa egyik felét szinte megsemmisítették egy átvonuló csapat lövései, de a másik fele sértetlen maradt és élt tovább. A család, amely ültette a fát, nem élte túl a háborút, van, aki haláltáborba került, más tagjai éhen vesztek, a család megmaradt néhány tagja határon kívülre szaladt. Volt férjem nagymamája, aki nekik is, később nekünk is szomszédunk volt, jól ismerte őket, sokat mesélt a családról, jó emberként emlegette őket. Néha láttuk, hogy a fa alá térdel, és imádkozik egyet. Értük, akik meghaltak, meg azokért, akiket elkergetett a háború. És imádkozott a békéért is sokat. Néha megpendítettük, hogy ki kéne vágni azt a csonka fát, minek az ablak elé, csak a helyet foglalja, csúnya is szegény, de amíg élt a Dédi, hallani se akart róla. Védte azt a szegény, torz lombozatú fát. Én nőként, anyaként értettem őt nagyon. Ma már nem lakom a fa közelében, de én is őrzöm csonka ágait.”
Sose szabad elfeledkeznünk ezekről, és engedni, hogy távoli, rémisztő emlékek legyenek csupán, mert bármikor újra érintettek lehetünk. A világ forrong, és senki sem védett egy esetleges fegyveres konfliktus ellen. Ahogy a korábbi háborúk civil áldozatai sem tehettek semmit a saját védelmükben, csupán ártatlan áldozatai voltak a hatalmi harcoknak.
Fotó: iStock.com/ ipopba
Teremtsünk békét a mindennapokban
Emlékeztessük magunkat arra, hogy mekkora kincs a béke, és arra, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol ma is a háború a mindennapok valósága. Ünnepeljük ezt a napot azzal, hogy értékeljük azt, amink van, és tisztelettel gondolunk a háborúk, terrortámadások és erőszak áldozataira és saját felmenőinkre is. Gondoljuk végig, hogy milyen módon járulhatunk hozzá a magunk életével a békéhez, az elfogadáshoz, az egymás iránti tisztelethez, és igyekezzünk aszerint élni. Háború a kirekesztés, az erőszak, a terror, de háború a gyűlölködés, az el nem fogadás is, háború az egymás elleni viszálykodás, a folyamatos harag. Engedjük el ezeket, és törekedjünk békére, mert az az egyetlen út, amely fejlődéshez vezet.