Emlékszem, gyerekkoromban nagyon vágytam arra, hogy én is kávézhassak. A felnőttek olyan élvezettel kortyolták a gőzölgő feketét a kis csészékből, hogy alig vártam, én is közéjük tartozzak. Akkurátusan tehessem bele az első, majd a második kanál cukrot, ami azonnal eltűnik a forró italban, majd kevergetve, egy történetet mesélve vagy bölcsen hallgatva az ajkamhoz emelhessen a porcelánt, és élvezzem az illatos kávé utánozhatatlan ízét. Ehelyett legfeljebb egy cseppet csöppentettek nekem egy szem kockacukorra, és azt szopogattam el, boldogan, mintha én is kávéztam volna.

Fotó: iStock.com/Kikovic

Sokáig nem éltem vele, majd nem is emlékszem, hogyan, de az én életem részévé is vált a kávé. Olyannyira, hogy el sem tudom képzelni a reggeleket nélküle. Illetve valamennyire igen, merthogy volt egy időszak, amikor egyáltalán nem ittam, de elmúlt. Egy kicsit azért is, mert én úgy szerettem volna, hogy elmúljon. A koffein nem hiányzott, de maga a kávézás „szeánsza” igen. A csésze (vagy bögre), az illata, az íze, az egész koreográfia, ami a kávézással jár. Az a pillanat, az a néhány nyugodt perc, amíg leülhetek, leülhetünk, végiggondolhatjuk, hogy mi mindent csináltunk aznap, és mi van még hátra. Hogy mit, hogyan kellene, mennyibe kerül, mennyi ideig tart majd. Vagy egyszerűen csak nézzük közben az utcát, a tájat, egymást, és közben arra gondolunk, hogy milyen jó nekünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy ez a néhány másodperc a miénk, és ezt tudjuk is. Hogy a kávézás nemcsak megtörténik, hanem át is éljük, mi magunk vagy együtt, és ezt már nem veheti el tőlünk soha senki.

Mert a kávé összehozza az embereket

Beülhetünk a legjobb barátunkkal a kedvenc helyünkre, ahol tudják, mit és hogyan iszunk, és szürcsölhetjük a habos kapucsínót vagy élvezhetjük a karamellás latte hosszan tartó édességét, miközben megosztjuk egymással a legfontosabb és legizgalmasabb eseményeket, mert kivel mással, és mikor, ha nem ott, egy kávé mellett. Vagy a munkahelyünkön, a céges büfében vagy az automata mellett, ahol kérünk egy tízest a kollégáktól a plusztejért vagy cukorért, s közben megbeszéljük, hogy a reggeli értekezleten a Bence „milyen jól nézett már ki”, az Ági meg felvehetett volna egy másik szoknyát, mert ez a hossz meglehetősen közönséges, különösen az irodába, de ő már csak ilyen, az augusztusi csapatépítőn is hogy viselkedett…

Fotó: iStock.com/Rawpixel

És ott vannak a családi kávézások, nagyi kotyogós feketéje utánozhatatlan, de anya szeretete is benne van minden egyes csészében, amit akkor főz, amikor felszaladunk hozzá munka után az unokákkal, vagy a hétvégi ebéd után, amíg a gyerekek a süteményt majszolják, mi elkortyolgatjuk egy szelet torta társaságában, és édes szájízzel megyünk haza a saját otthonunkba. Ahol másnap reggel (minden reggel) együtt kávézunk a szerelmünkkel, kettesben, olyankor miénk a világ, ahogy belenézünk a párunk szemébe, és elveszünk benne, és azt kívánjuk, hogy az a reggeli kávé örökké tartson…

Hát ilyen a kávé, és még hányféle lehet! Csak győznénk meghallgatni azt a tengernyi történetet, amit kávé mellett meséltek el egymásnak az emberek…