Szeretőnek lenni olyan könnyű, gondolnánk. Az ember csak járkál csinosan, gátlástalanul ismerkedik, és nem érdekli, hogy a másiknak van barátnője, felesége, gyereke, közös élete valakivel. Mivel új, friss hús, és persze tudja, hogyan adja el magát, könnyen elcsábíthatja a férfit, aki kötélnek áll, mert esetleg éppen ivott, mert életközepi válságban van, mert boldogtalan, vagy mert ez van kódolva a génjeiben – mennyi, mennyi férfimentő kifogás. Szóval szeretőnek lenni egyszerű, mert nem kell háztartást vezetni, munka mellett gyereket nevelni, és aztán este még szexi vadnak lenni, aki csakis élete párjára vágyott egész nap, és nem mondjuk egy nyolcórás alvásra végre egyhuzamban. A szeretőnek könnyű, neki nincs gyereke – honnan vesszük? –, nincs munkája – főállásban csábít –, vagy ha dolgozik is, biztos nem szakad bele –, ő csak a lopott órákban, hétvégi üzleti utakon előadja a varázslatos, kívánatos nőt, és aztán visz mindent, a férfi idejét, szívét, akár a párkapcsolatát is. De tényleg ennyire egysíkú lenne a történet?

Fotó: iStock.com/fabianaponzi

Nem szégyelli magát?

De. A legtöbb nő, aki szeretőként működik akár egész életében, akár ideig-óráig, utálja magát, amikor a tükörbe néz. Pontosan tudja, hogy szembehelyezkedik a saját értékrendjével, de valamilyen oknál fogva mégis megteszi. Innentől kezdve viszont a boldogsága sohasem felhőtlen, mert árnyékként kíséri a lelkiismeretfurdalás. Mentegeti magát, szidja a feleséget, hogy legalizálja a szerelmet, arról ábrándozik, hogy párja szabad lesz, és végre nyíltan is együtt lehet vele – miközben a legtöbb esetben ez sosem következik be.

Hogy vár így hűséget?

Hogyan gondolkodhat normális, kétszereplős, hűséges párkapcsolatban az, aki eleve harmadikként érkezik egy történetbe? Vajon álmodozhat egy szerető arról, hogy az a férfi, akit ő elcsábított, hozzá majd hűséges lesz egy életen át? Mennyi önbizalom kell ahhoz, hogy azt mondja: én tudok valamit, amit a feleség nem tudott, és mi történik, ha kiderül, hogy ő is a megcsalatottak táborához tartozik majd egy idő után? A szerető, ha meg is kaparintotta magának a férfit, állandó félelemben él. Először attól retteg, hogy a férfi a biztos révet választja, és a feleségével marad, esetleg őt is szereti, ha pedig mégsem, akkor az újabb szeretők felbukkanásától fél. Nem egy gondtalan állapot.

Fotó: iStock.com/grinvalds

Nem megalázó? 

Dehogynem. A szerető pontosan tudja, hogy a társadalom elítéli, még a családja és a barátai is ellene fordulhatnak. Nem mutogathat közös fényképeket, nem lelkendezhet arról, milyen szerelmes, senki sem sajnálja, ha a viszony véget ér, akkor sem, ha tényleg összetört a szíve. Mindezek mellett a házaspárok nagy része szinte azonnal elzárkózik attól, aki legalább egyszer szerető volt életében. S miközben feleségként úgy érezzük, mélyen megalázó, hogy a férjünk egy másik nővel van, és nekünk hazudik, a férfi a szeretővel is ugyanezt játssza el, és a „másik nő” is gyakran pont annyira megalázónak érzi a saját helyzetét.

Hol az önbizalma?

Azt hinnénk, hogy aki képes könnyedén elcsábítani egy foglalt férfit, az pontosan tudja, milyen jól néz ki, és ezzel képes élni is. Biztos fantasztikus az ágyban. Biztos nem úgy ébred reggel, hogy magára sem ismer a tükörben. Biztos intelligens, biztos minden, amit magunkból hiányolunk. De ezeket a tulajdonságokat csak mi ragasztjuk rá képzeletben ellenfelünkre. Attól még, hogy valaki szeretőként él, lehet alacsonyabb az önbizalma, mint magának a feleségnek vagy barátnőnek. Pont azért, mert örök másodikként vár az égi csodára, és megalázó szerepbe kényszerül. Butább és irreálisabb álmai lehetnek, mint egy hűségről álmodozó feleségnek.