„Most lett elegem. Most sokalltam be attól, hogy nem öregedhetek úgy, abban az ütemben, olyan sebességgel, ahogy azt nekem az élet, a sorsom, a genetika rendelte. Én nem lassítanám, minek, az öregedés mindenkit leteper – de a világ kritikus, könyörtelen az idősödő nőkkel szemben. És tévútra vezet.
63 éves vagyok. Igen, pontosan ennyi az életkorom. Nagymama vagyok, van 3 gyönyörű unokám, akik sokat vannak velem, szerencsére megengedhetjük magunknak, hogy unokázzunk a párommal. Bírom erővel, fitt nagyi vagyok, de ősz a hajam és rövid. Szeretek tornacipőben lenni, mert abban könnyebb szaladni a gyerekek után, de ráncos vagyok. RÁNCOS.
Pedig járok kozmetikushoz, ápoltam, ma is ápolom a bőröm, de a korom egyértelműen látszik rajtam. Igen, elmúltam hatvan. És most kiadom magamból a mérgemet, mert nekem nem a korommal van a bajom, hanem azzal, hogy ebben a korban nem az egészségemmel vagy a természetes életfeladataimmal kell (lene) foglalkoznom, hanem azzal, hogy NE legyen ráncos arcom. Tessék mondani, miért???
Fotó: iStock.com/Zinkevych
Miért nem öregedhetek úgy, ahogy az természetes ebben az életkorban?
Miért várja el tőlem a világ, hogy amazonként szálljak szembe az idővel – ránctalanítsak, arcot vasaljak, hidratáljak naphosszat, amikor én arra vágyom, hogy még sok mesét tudjak olvasni a gyerekeknek?
Az egészségem ennek okán (is) fontos. De miért kéne felvarratni a mellem? Festetni a hajam? Műkörmöket ragasztani? Miért kéne tűsarkúban billegnem, ha én nem akarok?
Félreértés ne essék, volt idő, amikor mindez: a külsőm, a szépség fontos volt, vagy legalábbis fontosabb, mint most. De ez az idő elmúlt – ma már nem akarok ebbe fektetni energiát, miközben egyre rosszabbul érzem magam ráncosodó bőrömben, mert azt sugallja felém a világ, hogy rosszul teszem, ha elengedem a fiatalságom. Ha nem vagyok fiatal(os), ha nem tűnök legalább egy húszassal fiatalabbnak a koromnál, akkor már nem is vagyok nő? Mintha egy nő értékét éveinek száma adná csupán és ha nem tudja/akarja elhitetni a világgal, hogy ő igenis MÉG MINDIG fiatal, akkor ítélkező pillantásokkal találkozik vagy szánakozással. Nahát, megöregedett… szegény.
Tessék mondani, egy nagymama már nem is nő?
Miért nem arra figyel fel a világ, ahogy egy idősödő nő bánik az unokáival? Hogy jelen van az életükben, hogy számíthatnak rá? Hogy a család fiatalabb tagjai építhetik a karrierjüket, őrizhetik a szépségüket – vigyázhatnak a párkapcsolatukra, hogy maradhatnak fiatalok, ameddig arra rendelte őket is az élet. Pont addig. Nem tovább. Ha szerencséjük van, mindezt az édesanyjuk vagy az anyósuk segítségével.
Tessék mondani, egy nagymama már nem is nő? Vagy a nőiesség megőrzése a változókoron túl is kötelező életfeladat? Esetleg a női szerepek véget érnek a ráncok megjelenésekor és azok megjelenésével egy időben elveszik a női gondoskodás, az elfogadás, a gyengédség, a dédelgetés értéke is? Hisz tudni kellene, mindez kortalan.
Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages
Miért kellene szégyellnem a ráncaimat?
Én nehezen viselem ezt a bélyeget. Nem a ráncokat, azoknak helye van már az életemben, helye van az arcomon. Én – ha meg nem is szerettem azokat – tudom, hogy rendben vannak, ott, ahol vannak. Az unokáim így szeretnek. A párom így szeret. És ismeri, emlékszik üde arcomra is. Én is emlékszem az övére, borostái szúrására. Ugyanúgy szeretem ölelését, mint amikor még fiatalok voltunk. De most ráncosak vagyunk mindketten, mint az alma tél végén a pincében. Én miért nem lehetek szabadon ráncos, mint egy alma? Miért nem engedi meg a világ a szarkalábakat? Miért kell takargatni (vagy kötelezően üdévé varázsolni) ráncosodó bőrömet?
Szexi hatvanas
Engem nem inspirálnak, sőt kedvem szegik azok a cikkek, az az irányvonal, amely velem hasonló korú celebekre hívja fel a figyelmet, akik hatvanon túl is „ragyogóan szépek”, „nem is látszik rajtuk az idő múlása”, „nyugodtan letagadhatnának húsz évet”, „szexi hatvanas”, „ilyen étrend mellett nem csoda, hogy formásabbak, mint egy harmincas”.
Az egészség, a fitt élet igenis fontos – kiemelten fontos ebben az életkorban már, de baj az, ha a szépség frontján nem akarok versenyezni a harmincasokkal? Egyáltalán miért kellene versenyezni bárkivel, bármilyen területen?
Nem lehetne néha arról olvasni, hallani, hogy nahát, hatvanéves, de hogy fut az unokái után? Nocsak, szupernagyira bukkantunk, aki az öt unokáját EGYSZERRE is meri vállalni? Naivitás lenne ebbe az irányba kacsingatni? Inkább errefelé terelni a gondolkodást? Vagy legalább valamiféle egyensúlyra törekedni? Hogy van ilyen is, meg olyan is, de mindkettő elfogadható?
Én gyönyörű, méltósággal teli öregkort szeretnék, ahol azért becsülnek meg, olyan értékekért, amelyek építenek engem, a családot, a világot. Azért, amit adok másoknak, az engem egyre inkább gyengítő, szinte kötelező „szépségmegőrzés” kényszerútja helyett. Mert az szerintem zsákutca. Kár belesétálni.”