Az ásítás ragadós volta nemcsak az emberre, de például a csimpánzokra és a kutyákra is igaz. Vagyis az állatvilágban több olyan faj is van, amelyek tagjai ásítozni kezdenek, ha valaki előttük ásít. Egy új vizsgálat során ennek okát próbálták kideríteni a kutatók, akik 36 felnőttnek mutattak ásítozó embereket ábrázoló videókat, miközben videózták a kísérlet alanyait. Akik persze sűrű ásításokba kezdtek.

A felállást bonyolította, hogy a videók nézése során a kísérlet szervezői időnként utasításokat is adtak a résztvevőknek: vagy azt mondták neki, hogy ásítsanak, vagy azt, hogy ezt ne tegyék. Érdekes módon az ásítás elkerülésére tett felszólítások egyáltalán nem eredményeztek ritkább ásítozást. A résztvevők ilyenkor megpróbálták ugyan elfojtani az ásításokat, de megakadályozni nem tudták ezeket. Így az ásítások száma az utasítások tartalmától függetlenül állandó maradt.

Az viszont érdekes volt, hogy nem mindenki ásított azonos gyakorisággal. A közelebbi vizsgálatok kiderítették, hogy azok, akiknek agyában az idegsejtek könnyebben működésbe lépnek, gyakrabban ásítanak, ha ásítozást látnak.

Ez ugyanakkor nem magyarázza meg, hogy mi váltja ki az akaratlan ásítást. A vizsgálatok alapján azonban úgy tűnik, hogy az agy azon területe, amely működésbe lép ilyenkor, más idegrendszeri problémáknál is aktív. Például az akaratlan mozgásokkal (tikkeléssel) járó Tourette-szindróma esetében. Ami azért is érdekes, mert a vizsgálatok szerint tikkelés szintén ragadós a betegségben érintettek között.

Annak megfejtése tehát, hogy miért ásítozunk, ha mások ásítanak körülöttünk, annak megválaszolásában is segíthet, hogyan mi áll más akaratlan reakciókkal járó kórképek mögött. És az eredmények talán új gyógymódok kialakításához is vezethetnek, akár olyan súlyos problémák esetében is, mint a skizofrénia. Az ilyen kutatások tétje tehát jóval nagyobb annál, minthogy megtudjuk, miért ásítunk versenyt egymással egy-egy unalmasabb órán vagy tárgyaláson.