A Pitcairn-sziget szó szerint a semmi közepén, Új-Zéland és Dél-Amerika partjaitól is több mint 5000 kilométer távolságban fekszik. Legközelebb az 500 kilométer távolságban lévő Mangareva-szigeten landolhatunk repülővel, innen pedig kizárólag hajóval közelíthetjük meg a világ legelzártabb szigetét – a hajó pedig elég ritkán, egy-három havonta közlekedik.
Már az európaiak érkezése előtt is élhettek itt emberek, erre eddig megfejtetlen barlangrajzok utalnak. Ezeket vélhetően polinéz hajósok hagyhatták itt, akik azonban idővel eltűntek a szigetről. Az első európaiak csupán 1767-ben fedezték fel a szigetegyüttest, ám még évekig senki sem lépett a szárazföldre. A Pictairn-sziget benépesítése egy hajólázadásnak köszönhető, 1790-ben a Bounty nevű brit hadihajó azzal a céllal érkezett a térségbe, hogy kenyérfa-növényt szállítson a Karib-szigetekre, hogy olcsó élelmet tudjon adni a rabszolgáknak.
A Tahitin több hónapig állomásozó Bounty legénysége egészen megszerette a helyi kultúrát: sok matróz csináltatott tetoválást, és többen kapcsolatba léptek a helyi tahiti nőkkel is. Aztán amikor Blight kapitány utasításba adta, hogy induljanak útnak, a legénységnek semmi kedve sem volt ismét egy hajón vesztegelni fél évet. Végül 1789. április 28-án, Tonga közelében lázadás tört ki a hajón, aminek során Blight kapitányt és hajó tisztjeit arra kényszerítették, hogy a mentőcsónakkal elhagyják a hajót. Blight kapitányra egyébként álmában törtek rá, így ő kénytelen volt hálóingben csónakra szállni, majd úgy 6700 kilométert hajózni a Timor-szigetre, ahol Blight jelentette, hogy hajója a lázadók kezére jutott.
Lázadás a Bounty fedélzetén | commons.wikimedia.org
Ezt követően a brit korona elküldte a Pandora nevű hajót, hogy megtalálja és megbüntesse a lázadókat. Néhányukat meg is találták Tahitin, ám a Bounty nyomára nem akadtak, így egy idő után hazafordultak.
A lázadók eközben tudták, hogy a britek keresni fogják őket, ezért elraboltak néhány tahiti nőt és férfit, majd újra tengernek indultak. Végül 1790 januárjában partra szálltak a Pictarin-szigeten, ahol a Bountyt felgyújtották, és eldöntötték, hogy letelepednek. Ez persze egyáltalán nem volt egyszerű feladat, ugyanis állandó konfliktus zajlott a tahiti férfiak és a lázadók között. Ahogyan azt sejteni lehet egy ilyen szituációban, az emberek sorra végeztek egymással – akivel pedig nem az erőszak, az valami részeges baleset áldozatává vált.
1800-ra már csak Ned Young és John Adams, valamint több nő és gyerek maradt életben a szigeten. Ned és John békében éltek, és egész jól megszervezték a sziget életét. 1808-ban egy amerikai hajó járt a szigetnél, és a legénység tagjai nagyon meglepődtek, amikor azt találták, hogy a szigeten mindenki keresztény és angolul beszél. A britek ezután amnesztiát adtak Johnnak és 1825-ben hivatalosan is a Brit Birodalom részévé nyilvánították a szigetet, a fővárost pedig Adamstownnak keresztelték el. Az 1850-es évekre olyannyira megnőtt a sziget lakossága, hogy a briteknek meg kellett szervezniük a részleges áttelepülést a Norfolk-szigetre.
Manapság úgy 50 ember él a szigeten, és tulajdonképpen mindenki rokonságban van mindenkivel, hiszen szinte az összes szigetlakó John Adams leszármazottja.