Akkor viszont hogyhogy nem csúsznak ki a kezünk közül a sima és egyenes falú poharak sem? A dolog annak köszönhető, hogy a tárgy és ujjaink között apró molekuláris kölcsönhatások jelentkeznek. És pedig annál erősebb tapadási súrlódást biztosítanak van, minél nagyobbak az érintkező felületek.

Egy francia és brit kutatókból álló csapat nemrég újabb információkat derített ki azzal kapcsolatban, hogyan alkalmazkodott ujjaink bőre ahhoz, hogy a lehető legjobb tapadást tudja biztosítani. Az köztudott, hogy az ujjak felülete erősen bordázott, ami azonban csak a rücskös vagy puha tárgyak megragadásánál segít. Az üvegről viszont lecsúsznak az ujjbegy lécei és redői, az ujjak szabálytalan mintázata ugyanis ebben az esetben csökkenti az érintkező felületek nagyságát, hiszen a bőr miattuk nem képes felfeküdni az üvegre.

Erre viszont az a megoldás, hogy amikor a test azt érzékeli, hogy egy sima felületű tárgyat kellene megragadni, egy kicsit több verejtéket termel. A folyadék meglágyítja a bőr külső, kemény rétegét, alakíthatóbbá és puhábbá téve az ujjbegyek redőit. Így ezek ki tudnak lapulni, simábbá téve a bőrt, és megnövelve az üveggel érintkező felületet, és nagyobb mértékű tapadási súrlódást tesznek lehetővé.

A kísérletek alapján ez a reakció nem azonnali. Néhány másodperctől húsz másodpercig terjedhet az az idő, amíg a maximális tapadás létrejön. A szükséges idő függ a tárgy tömegétől, és attól is, hogy ki ragadja meg azt. A sima és kemény felületek esetén tehát a bőr látható változásokon megy át a biztosabb fogás létrejötte érdekében. Ezzel szemben, ha rücskösebb vagy puhább tárgyakat fogunk meg, hasonló változások nem érzékelhetők.