Válaszában az alábbiakra térjen ki:
- a birodalom államszervezete
- a birodalom hadseregének felépítése
- hogyan függött össze az államszervezet és a hódítási törekvésekkel
Az Oszmán Birodalom több mint 500 éven keresztül, a XIV. század közepétől egészen a XX. század kezdetéig Európa meghatározó nagyhatalma volt. Története hazánk krónikáját is alapjaiban befolyásolta, hiszen egy teljes korszakon keresztül – mely időszak később “török idők” néven lett múltunk része – tartotta fenn országunk szétszakadását.
Az Oszmán Birodalom története egészen az 11-12. századig nyúlik vissza. A korabeli világ etnikai viszonyai sajátosan alakultak: a türkök például egy sokrétű és számtalan törzsre tagolódó, heterogén népcsoportot alkottak, akik a Himalájától egészen a Márvány tengerig, az Ural déli lejtőitől egészen a mezopotámiai területekig szinte mindenhol előfordultak. Ennek a nagy létszámú, óriási népességnek csak néhány közös jellemzője akadt, mint például a minden csoportjukra jellemző muszlim vallás és az ehhez kapcsolódó autokratikus – azaz gázik, bejek, szultánok és kalifák vezette – berendezkedés. A türkök központi területeit a 10. századig a Kaszpi tengertől keletre eső, Közép-ázsiai vidékek alkották (ma Türkmenisztán). Később azonban a 11. század során a türkök egyik legnagyobb csoportja, – akiket első nagy vezetőjük után szeldzsukoknak neveztek – Európa felé kezdtek vándorolni. A kóborlás során a szeldzsukok eljutottak egészen a Bizánci Birodalom keleti határaihoz is, ahol győzelmeket aratva (manzikerti csata – 1071) új hazát alapítottak. Az új állam Bizánc szomszédságában jött létre, állandó háborúságban állva a görög kultúrájú birodalommal. Ez volt az első jelentős török állam Európa szomszédságában, ám a legendás Oszmán Birodalmat nem ők hozták létre.
Az államszervezetet:
SZULTÁN: despotikus uralkodó, mindenki tőle függ (központi hivatalok vezetői és a hsereg irányítói is.
A birodalom 17. század eleji hanyatlása azon a ponton következett be, amikor az uralkodócsalád jelentős részét kiirtották. Ha egy szultán meghalt, a legidősebb fia követte őt a trónon. Előtte az oszmán öröklést a 15. században a II. Mehmed által elfogadott „testvérgyilkosság törvénye” szabályozta: a figyelemreméltó jogszabály nemcsak megengedte, hanem kötelezte azt a családtagot, akinek sikerült megragadnia az uralmat és elfoglalni a trónt az öreg szultán halála után, hogy meggyilkolja az összes fiútestvérét (beleértve a nagybácsikat és unokatestvéreket is) annak érdekében, hogy csökkentse egy esetleges lázadás vagy polgárháború kockázatát. Habár a törvényt nem mindig alkalmazták, 150 év alatt az uralkodóház legalább 80 tagjának halálát eredményezte. Ezen áldozatok közül 19 fő III. Mehmed szultán testvérei közül került ki, néhányan még csak csecsemők voltak, legtöbbjüket egy selyem-zsebkendővel fojtották meg fivérük 1595-ös trónralépése után.
A hiányosságok és kegyetlenkedések ellenére a törvény általában biztosította a szultán nyugalmát a trónon. A 16. századra azonban megváltozott a politika természete. 1600 körül a szultáni család generációit, s nem kívánt testvéreit tartották fogva az isztambuli Topkapi palotában addig, amíg néhány évtizeddel később szükség nem lett rájuk. A szultáni foglyok ágyasokkal vigasztalódhattak szigorúan korlátozott üdüléseik során. Ez a tény jól demonstrálja a birodalom későbbi történetének visszásságait, hiszen nem ezek cellák voltak a legalkalmasabbak arra, hogy a világ valaha volt egyik legnagyobb államát igazgató vezetőit kitermeljék.
A meghódított területek keresztény lakossága (ráják) a szultáni kincstár számára fejadóval tartozik (harács vagy dzsizsje), valamint devsirme (10 évente beszedett gyerekadó).
A hódítások során a törökök uralma alá kerülő területek a szultán tulajdonába kerültek, egy részét magának tartotta meg (khász birtok), amit az ott élő lakosság művelt me. A föld használata fejében adót fizettek.
A földek másik részét a szpáhik kapták meg – katonai szolgálat fejében. Ezeket bármikor visszavehette a szultán. Az ott élő lakosság is természetesen adóval tartozott a földesúrnak.
A birodalom terjeszkedésének tetőfokát tehát Szulejmán uralkodása alatt érte el, amikor határai a Perzsa-öböltől egészen Magyarországig és Egyiptomtól a Kaukázusig húzódtak, s az Indiai-óceánon a portugál gyarmatosítók fölé kerekedtek. A terjeszkedés hatósugara nagyjából az ekkor elért határvonal volt[1], melyet az 1568-ban aláírt drinápolyi béke rögzített; Bécs elfoglalása már megoldhatatlan feladatot jelentett az oszmán seregnek.
Halálával és a részeges II. Szelim trónra lépésével a birodalom alapcéljai iránt kevésbé elkötelezett szultánok kerültek a hatalomba. A hódítások megtorpannak, lelassulnak (az 1571 lepantói tengeri vereség, az 1593-1606 közti 15-éves háború, majd az 1663-64-es hadjárat), a birodalom hosszú hanyatlása veszi kezdetét.
Actio radius elmélet – Perjés Géza