A Krisztus utáni első évszázadban Róma több ízben is Afrika feltérképezésével próbálkozott, ezeknek a küldetéseknek a célja elsősorban a nyersanyaglelőhelyek felkutatása volt. Expedíciók indultak Nyugat- és Kelet-Afrika irányában egyaránt, ezek közül a legérdekesebb felfedezőút Néró idejében történt. Néró ugyanis Dél-Egyiptom és Etiópia meghódítását fontolgatta, hogy a birodalom új kijáratot találjon az Indiai-óceánhoz. Ekkoriban ugyanis a Vörös-tenger veszélyes, kalózokkal teli víznek számított, ami megnehezítette a kereskedelmet a távol-kelettel, például Indiával.

Az expedíció vélhetően Kr.u. 61-ben indult útnak, kereskedők és legionáriusok vettek részt benne. A római felfedezők a Nílust követve haladtak dél felé, hogy megtalálják a folyó forrását. Az út során a felfedezők eljutottak a legendás Meroéba, majd innen további 800 kilométer hajózást követően a Sudd-mocsárvidékre. Feltételezések szerint ez lehetett az expedíció végállomása, mivel innen mind a nagyobb hajókkal, mind gyalog lehetetlen volt tovább menni a mocsaras vidéken. Az expedíció folytatását tovább nehezítette az elviselhetetlen afrikai forróság, a betegségeket hordozó rovarok és az itt élő vadállatok.

Néhány történész azonban vitatja, hogy a felfedezők visszafordultak volna, Giovanni Vannini például az állítja ifjabb Seneca feljegyzéseire hivatkozva, hogy az expedíció a Murchison-vízesést vagy akár a Viktória-tavat is elérhette. És valóban gyanús Seneca azon mondata, miszerint a Nílus egy hatalmas afrikai tóból ered. Ez azt jelentené, hogy a rómaiak egészen az egyenlítő vidékéig, a mai Ugandáig is eljutottak.

Ennek azonban ellentmondanak a visszatérő legionáriusok beszámolói, akik egy mocsaras vidéket jelöltek meg végállomásként. Sajnos további római expedíciók már nem indulhattak el, mivel Néró császár Kr.u. 68-ban meghalt, utódját pedig nem érdekelte Afrika meghódításának gondolata.