Amikor teherbe esünk, aztán pedig megszületik a gyermekünk, a kezdeti kétségbeesést felváltják a kigondolt szigorú elvek, amik szerint neveljük a saját csemeténket. Kitaláljuk, hogyan szülünk, hol és hogyan altatjuk, etetjük, szoptatjuk, s persze ezek után is eltervezzük minden lépésünket a hozzátáplálástól az iskolaválasztásig. Ehhez minden jogunk megvan, de itt véget is ér a kompetenciánk. Abba, hogy más mit csinál az ő saját gyermekével – ameddig nem törvénybe ütközőt tapasztalunk –, semmi, de semmi közünk nincs. Még akkor sincs jogunk kioktatni, sőt, akár csupán a véleményünket elmondani neki, ha biztosak vagyunk abban, hogy téved, és ezzel a babájának rosszat tesz. Mert a mi véleményünk csakis ránk tartozik, a mi szabályaink csakis a mi gyerekünket érintik, mindenki másnak pedig joga van ugyanehhez, azaz az ítélkezés nélküli gyerekneveléshez. Igenis tűrjük el szó nélkül az érzést, miszerint annak a babának borzalmas gyerekkora, élete lesz. Ez a mi érzésünk, és a legtöbb esetben semmi köze a valósághoz.
Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages
Nem vagyunk okosabbak másoknál
Ítélkezni a legkönnyebb dolog a világon. Ott egy felháborító fénykép, információ, esetleg más sokkal boldogabbnak tűnik, mint mi, vagy sokkal elesettebbnek, és szeretnénk felkarolni. Csakhogy nem vagyunk sem orvosok, sem ápolónők – legalábbis a legtöbbünk –, sem képzett tanácsadók. Miért hisszük, hogy okosabbak vagyunk másoknál? Miért gondoljuk, hogy csakis az a módszer működhet, amit mi kitanultunk? Mi vagy ki jogosít fel arra, hogy egy anyukát a háta mögött kibeszéljünk a többiekkel, mert télikabátot adott a gyerekére, miközben mi nem, ha tápszert ad, miközben mi nem, és még sorolhatnánk? Nagy betűkkel ki kéne írni minden házra: SENKI. A saját dolgunkhoz van közünk, máséhoz nem, és ha azt gondoljuk, rajtunk kívül senki sem képes jól ellátni a gyerekét, akkor nem másokkal van a probléma.
Össze is foghatnánk
Persze érthető, hogy valamit kezdeni szeretnék azokkal az információkkal, amikkel saját gyereknevelési rendszerünket körbebástyáztuk, a módszerekkel, amik nekünk bejöttek. Elkezdünk okítani, pedig nem állunk feljebb a rangsorban a többi anyukánál. Ha valaki elkötelezett híve a természetes szülésnek, kioszthatja a császármetszéssel szülőket? Ott volt a fogantatásnál is, hogy már elkezdje meggyőző érveit felsorolni arról, hogy másnak mi lenne jó? Ott volt a szülőszobán, ő volt az orvos, aki döntött? Hát persze, hogy nem. Mégis, akár több ezer kilométerről feljogosítva érzi magát arra, hogy megítéljen, kigúnyoljon, elszomorítson másokat, miközben szinte semmit sem tud róluk. Ugyanez a szoptatás és a tápszer, az együtt és a külön alvás, a hozzátáplálás és minden egyéb háborús anyukatémában megfigyelhető. Pont azok bántják egymást, akik egy nagyszerű közös sorson osztoznak: édesanyák. Szeretettel telve várták és táplálják a gyereküket, otthonukban babaillat van és nyugalom, akár segíthetnék, bátoríthatnák is egymást, de ennek az alapja a másik elfogadása és tisztelete.
Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages
Ne magyarázkodjunk!
Ha minket ér támadás, ha beszólásokat, gonosz kommenteket kapunk, próbáljuk ne magunkra venni őket! Gondoljunk arra, hogy virtuális támadónk tele van kétségekkel, és nincs békében sem a világgal, sem önmagával, különben elfoglalná magát a saját életével. Nem kell magyarázkodunk azért, mi miért így nevelünk, etetünk, altatunk, csinálunk bármit is! Nem kell beleállnunk a vitákba, mert a másikat úgysem tudjuk meggyőzni arról, hogy nem neki van igaza. Nem is az a lényeg, hogy kinek van igaza. Ha mi anyaként mindent megteszünk, és boldogok vagyunk, a gyerekünk is az, akkor csak menjünk tovább, és ne foglalkozzunk azokkal, akik alá szeretnék ásni az önbizalmunkat, a tudásunkat. Valószínűleg nekik sincs több. Nagyon vacak hely lenne ez a világ, ha mindannyian mindent egyformán csinálnánk – a sokszínűség érték, és nem letörnivaló vadhajtás.