A tragikus járványnak ugyanakkor volt egy nem várt pozitív következménye is. Sok helyen a bányák is leálltak, és velük szünetelt a fémkohászat is. Aminek következtében a korábbinál sokkal kevesebb ólom került a levegőbe, így a káosz és halál közepette a légkör egyre tisztábbá vált.
Ezt onnan lehet tudni, hogy egy kutatócsoport tagjai nemrégiben az Alpokból származó jégmintákon vizsgálták meg a légköri ólom mennyiségének alakulását. És legnagyobb meglepetésükre úgy találták, hogy az elmúlt 2000 évben egyetlen egyszer esett vissza jelentősebb mértékben a nehézfém atmoszferikus szintje: a fekete halál éveiben.
Ha légszennyezésről vagy környezetszennyezésről hallunk, hajlamosak vagyunk az ipari forradalommal kezdődő időszakra asszociálni. Pedig minden jel arra mutat, hogy ennél sokkal régebb óta rontjuk a levegő minőségét. Európa levegőjében például évezredek óta a természetesnél jóval magasabb az ólomszint. És tekintve, hogy természetes körülmények között gyakorlatilag semmi ólomnak nem kellene lennie a légkörben, ez bizonyosan az emberi tevékenység következménye.
Ami azért meglepő, mert az elmúlt évtizedekben a szakértők nagyjából egyetértettek abban, hogy a légköri ólomszennyeződés az ipari forradalmak előtt elhanyagolható volt, és ami kis ólom volt a levegőben, az is leginkább az vulkánkitörések nyomán kerülhetett oda. Ezt az álláspontot azonban alapjaiban rengette meg egy új kutatás, amely egy 72 méteres, alpesi jégfurat elemzésén alapul.
Forrás: Alexander More/AGU/GeoHealth.
A jégben csapdába esett ólomrészecskék alapján ugyanis a furatot elemezve 2000 évre visszamenőleg meg lehet mondani, hogy mikor mennyi ólom volt a levegőben. Egy új, lézeres elemzési módszernek köszönhetően ráadásul a szakértők helyenként havi pontossággal tudták megítélni az ólomszennyezettség mértékét.
Így sikerült kimutatniuk, hogy az elmúlt két évezred alatt a légköri ólomszint csak egyetlen egyszer esett vissza gyakorlatilag nullára: 1349–1353 között, a nagy pestisjárvány idején. A szakértők sejtették, hogy ennek oka a bányászat és a kohászat járvány miatti visszaszorulása lehetett, így kutakodni kezdtek a történeti forrásokban. Rövidesen bizonyítékot is találtak arra, hogy a legnagyobb ólombányák és kohók valóban bezártak a járvány éveiben, mivel nem volt, aki működtesse ezeket.
Ezen a ponton a szakértők kénytelenek voltak levonni egy igen kényelmetlen következtetést: ha a bányászat és a fémfeldolgozása leállásával gyakorlatilag eltűnt az ólom a légkörből, akkor előtte és utána a légkörben levő ólom java minden bizonnyal emberi tevékenységek nyomán került oda.
Az ólomszennyezés tehát már jóval az iparosodás előtt is probléma volt. Annál is inkább, mivel a mainál sokkal több célra használták az anyagot, amely lágy és könnyen megmunkálható volt a többi fémhez képest. Így poharakat, pénzeket, evőeszközöket és vízcsöveket készítettek belőle és ötvözeteiből, a nehézfém pedig folyamatosan mérgezte a talajt, a vizet és az embereket, miközben a fémfeldolgozás során a levegőbe is eljutott.
Egyre több szakértő van azon a véleményen, hogy a középkorban a lakosság tetemes része legalább enyhe ólommérgezésben szenvedett. A fém pedig valóban nagyon veszélyes, mivel az idegrendszert károsítva hat a gondolkodásra, és erőszakos viselkedéshez, illetve fejlődési problémákhoz vezethet. Néhányan egyenesen úgy vélik, hogy az ólomszennyezés jelentősen hátráltathatta az emberiség fejlődését.
A levegőben lévő többi szennyező anyag, például a fa és a szén égetésének melléktermékei pedig tovább súlyosbították a helyzetet. Vagyis a környezetszennyezés és a rossz minőségű levegő egyáltalán nem mai „találmány”, hanem az emberiséget gyakorlatilag teljes története során végigkísérte.